Az alant található rejtett humor megértéséhez alapismeretek szükségesek, és emlékek arról, milyen kellemes is egy monológ megtanulása.

Tehát:
„Bújt az üldözött s felé Kardnyúl  barlangjában…”
„Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart tengerén Kínának…”

• OKTV Infó Alkalmazói kategória 8. hely – 80 plusszpont a felvételinél
• NKTH Cybergeneráció támogatott projekt – 300e HUF, nettó

Köszönöm a figyelmet! Fejlemények várhatóak.

*tánc és örömujjongás*

Volt egyszer egy stréber kisfiú, aki szeretett, mondom szeretett tanulni, élvezte, hogy megtudott még egy hangyabokányit a világból, és értette is azt. Aztán teltek-múltak az évek, és már annyi információ jött és olyan tartalmakkal, hogy a kisfiú megunta azokat, és mint a hülyegyerek a TV-reklámban elkezdte: pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa. Az, hogy miért, az titok, piciny szíve őrzi. Eredményét csak én, a veled szemben ülő monitor tudom, és elárulom: elégedetlen vagyok. Hiányzik az a fiúcska, az a lángoló szempár. (Most, hogy elpirultam, folytathatom is tovább.)

Elkezde őt, e bekezdés tárgyát érdekelni sokminden más. Ilyen például a többi kortársa, a közösségben való lét. Elment a kedve sokmindentől, nem hajlandó megtenni sok-sok mindent, mire mások kérik. Beléköltözött a szplín és nem tud mit kezdeni vele. Még kopogtat, itt a monitor üvegén, és ez jó. Még. Jó.

Ma többször is átéltem ilyen hangulatváltozást. Kell, hogy az ember mellett legyen ilyenkor valaki, aki segít egy kicsit átvészelni az adott időszakot, és elterelni a figyelmet. Ehhez olyan ember kell. Na de nálam ki az?

Próbálok barátokat szerezni, próbálok egyáltalán ismerkedni. Eddig még nem sikerült elérnem azt, hogy valaki legyen annyira hű a másikhoz, hogy megvéd, ha kell. Pedig szeretnék ilyet. Tudom, hogy nehéz, és tudom, hogy sok idő kell hozzá, de türelmetlen vagyok. Ilyen vagyok.

Néha nem tudom, hogy mit csináljak. Van ilyen, ez van. Kicsit beletörődő ez a bejegyzés. Most úgy is érzem. Kell valami ok. Önmagam nem elég.

Fogtam magam, megmarkoltam a gépemet, és –mivel akkor nem nagyon szerettem volna kimenni az utcára (bezzeg most!) – kiálltam az ablak elé, és fotózgattam. Mondanom sem kell, gyönyörűen homályos lett, és mondjuk ki: semmi értelme a fák tetejét fotózni. Valami mégis megfogott a “tájban”, és az nem volt más, mint annak színei.

Beraktam a GIMP-be, majd az Inkscape-be, majd megint a GIMP-be. Egy élmény volt. Lássuk a medvét:

Jelenlegi háttérképem

Annyira megtetszett ez ez izé, hogy be is raktam háttérképnek. Nem mondom, hogy tökéletes, de legalább ez alatt sem törit tanultam ;).

Már régóta gondolkozom azon, hogy azok közül az emberek közül ki is az, aki legalább olvassa, amit írok. Itt a blogon is az a bajom, hogy a senkinek írom. Akkor minek? A plurkon a kapcsolatok alapja az, hogy ő is követi az én plurkjeimet, és én i s az övét. Ha nem akarom, nem követem.

Sajnos volt pár olyan eset, amikor én nem követtem bizonyos embereket, mert megváltoztak, nem tettszett, de nem akartam megsérteni őket. Inkább nem követtem őket. Aztán voltak olyan emberek is, akik olyan társaságba keveredtek, akik nagyon nem voltak szimpatikusak. Amikor én valakihez hozzászólok, nem szeretem, ha belekotyognak. Nem.

Úgy gondolom az utóbbi időben, hogy nem vagyok érdekes ember, de kellene annak lennem? Pontosítanék az előző mondatomon: Sokaknak nem vagyok érdekes ember. Más az értékrendem, más a gondolkodásmódom, más vagyok, mint mások. Mily meglepő!

Sok olyan eset esett meg, amikor valaki újrakezdett mindent, hasonló alapokon. Nyúlhatnék Bibliai történetekhez, elmesélhetném, hogyan kell szerkeszteni, programozni, teljesen fölösleges. Remélem érthető, mire célzok. Nos, a plurkon is újrakezdtem. Nem kell nekem annyi barát. Csak legyen pár, akit még érdeklek is. Az internetes “barát”, na jó, ismerős keresés arról szól, hogy a hasonszőrű emberekkel vegyük fel a kapcsolatot. Ez megtörtént.

Sok sallang keletkezett mellette – már elnézést kérek a megnevezésért -, és úgy gondoltam, hogy a legjobb megoldás a problémámra az, hogy ha tájékoztatok mindenkit, hogy eddig volt a közös út, aki szeretné tovább, tegye fel a mancsát. Lehet, hogy ez nem mindenkinek tetszik, és? Valószínűleg ő nem abba a kategóriába tartozik. Az ember szeret kategorizálni.

Remélhetőleg több időm lesz így, és több szabad agykapacitásom. Ha nem, lesznek további lépéseim.

Tökéletes vizsgálat arra, hogy az ember beteg-e. Ha kibírod 50 percig – mert ugye ki nem akarja hallani a TV-bQl azt, hogy HÍVJON MOST! Minimum 3 hívás után be is kerülhetNE, egyenként persze 360 forintért.
Annyiért meg is lehetne reggelizni két embernek. BQven.

A vizsgálatot hetente 11:15-tQl egy órán keresztül húzzák. Nem is kell orvoshoz menni.

Ha pedig rosszul leszel a TV bekapcsolása után 10 perccel, az a te bajod!

Szóval elindultunk még ma (mert az éves matrica ugye ma jár le) a Parndorf-i Designer Outlet-be. Az út jól járható volt, ma furcsa mód jól viselkedtek a kamionok, és az emberek nagy része. Útvonalterveket nézegetve láttuk, hogy ha Hegyeshalomnál szeretnénk átmenni, akkor muszáj osztrák autópálya-matricát vennünk (a legrövidebb-legolcsóbb 2180 forint). 10 napig érvényes, semmit nem kell ráírni a rendszámot, így át is lehet adni másoknak. Ezt a határtól 10-11 km-re tudtuk megvenni egy MOL kútban, ami amúgy nem volt benne a GPS POI adatbázisában. Valószínűleg új volt, volt benne egy érdekes étterem-szerűség is, sőt még a WC használatáért is fizetni kellett, 100 forintot. Viszont ezért az összegért egy kultúr, modern kagylósor fogadott.

Parndorf kb. 30 km-re van innen. A határ simán járható, egy árva embert nem láttunk, aki úgymond védené azt.
Pandorf viszonylag könnyen elérhető, parkolni is könnyű, már ha egy barom magyar hátranézés nélkül nem akar kilapítani. Tessék óvatosan parkolni, mert ott az emberek meghülyülnek.

Beszédbe szinte senkivel nem kellett elegyednünk, az eladók jól elvoltak a társaikkal. Nyelvgyakorlásként megpróbáltam néhány táblácskát lefordítani, de semmi lényege nem volt, ami a magyarszki embert érdekelhette, az le volt fordítva magyarra is.

Azért itt is van pár olyan emberke, akikkel nem szívesen találkoznék egy sötét sikátorban. Szinte kinézték az ember kezéből a telefont/szatyrot, és néhány embert csak úgy követtek.

Amit olvastam a PlastikMedia oldalán, az sajnos igaz volt. Szinte semmi nincs. Mi kimentünk volna parfümöt nézni, mert a magyaroknál kapható minősége erősen megkérdőjelezhető.

Igazából most kimentünk, jól megnéztünk magunknak mindent, sétáltunk egy jót, majd hazajöttünk.
Jah, parfümériát nem találtunk, csak úgy mellékesen.

Amúgy:
Ami még nekem nagyon tetszett, az az, hogy az üzletekbe beengedték a kutyákat. Nem azért, mert én annyira szeretnék a kutyámmal – ami még amúgy nincs – nagybevásárlást tartani, hanem mert jó lehet egy más környezetbe elvinni a kutyust, esetleg a gazdi számára is csábító lehet az olyan üzlet, ahova csaholva is be lehet menni.

Furcsa számomra az, amikor az üzletek ennyire márkafüggők. Egy olyan boltot sem láttam, ami több márkát felsorakoztatott volna. Engem nagyon nem érdekel, hogy mennyire márkás ruhát veszek fel magamra, ruha legyen.
Miért kellene már a bemenetelkor eldöntenem azt, hogy milyen márkából veszek?

Maga a pálya jó, nagyon sokan szeretik, élvezet rajta korcsolyázni, miután megszoktad a göröngyöket, amelyek egy kicsit elveszik az ember kedvét a kezdetekkor. Mivel a hangomnak be is kellett törnie a központi rendszerbe, én és pár rádiósnak jelentkező társam megkerestük a stúdióst. Nagyon, nagyon, nagyon unszimpatikus, kimozdíthatatlan emberke. Többször is megpróbáltuk elérni azt, hogy adja át a helyét a két srácnak, akik emiatt jöttek el. Rá még visszatérek.

Szóval megkaptam a mikrofont, kipróbáltuk, ment. Közben elkezdtük beengedni az embereket, hogy átöltözzenek, helyezzék magukat készenlétbe, míg a jege takarító csodák befejezik a munkájukat. Nos, befejezni nem fejezték be a munkájukat, de lementek a színről. Mivel az igazgató azt mondta, hogy ha nem takarítják le 2x-is a pályát (legalábbis én ezt hallottam abból, amit az igazgatóhelyettesünkkel beszélt – mert mit is kell csinálni az egész elején? fecsegni). Naszóval ha nem takarítják le a jeget többször is, akkor annak bokatörés lehet a vége.

Rohantam vissza a ‘feletteseimhez’ bent, hogy mi van akkor, ha a böhöm gépek eltűntek, de a pálya még nam tiszta, és már a gyereksereg magáévá teszi. Kaptam a parancsot, hogy használjam a mikrofont. Használtam. Persze utána kiderült, hogy “ez már tiszta”, és felmehetnek, ráadásul milyen jogon írom felül a főmester (igh.) parancsát. Talán mert nem hallottam? (Imádom a kotnyeleskedő fenékbepacsi tesitanárokat.)

Az elején nagyon érdekes volt beszélni a fekete pamacsba magam előtt, majd egy másodperccel visszahallani a hangomat, mindeközben kigondolni azt, hogy mit is kéne mondanom. Hogy úgy fogalmazzak, nem hallottam magamtól a gondolataimat.

A zene a hangszórókban mindig szólt, ahhoz, hogy szóhoz jussak, ordítanom kellett valamit a mikrofonba, hogy a baambabéla a csúszka – mondjuk laptop – előtt lehalkítsa a zenét, és hallható legyek. Eleinte inkább odamentem a bódéja elé, és integettem neki. Nem értette. Utána szóltam neki, de az az idő, mire be is tudtam mondani… Elegem lett az egészből, megvártam a végét a számnak, és amikor lehalkította magának a zenét, csakis azért, hogy a 100 forintért (ami nem tudom mennyire jogos/legális) megvett(!) számkérés szövegét bemondja, akkor fogtam magam, és mielőtt felolvasta volna a jegyzetecskéjét, én megszólaltam. Nagyon szerethette :P.

Visszatérve arra a 100 forintra. Nevetségesnek tartom, hogy még a fizetése mellé – valószínűleg a zsebébe – szed pénzt. Milyen jogon? Ezért van ott! Ezért kapja a fizetését! Nagy valószínűséggel ezért nem adta át a 2 fiúnak a placcot, ezért volt olyan makacs. Legközelebb megnézem, hogy ez most hogy, s mint.

Az a 60000 forintos kütyü, mondhatni URH rádióadó, ami a hangomat a stúdióba továbbította, az egy egész kellemes kis eszköz volt. A pálya legtávolabbi pontjából is be tudott sugározni – ha úgy álltam. Mivel az én felelősségem volt a kütyüre való vigyázás, ezért nem is mertem felvenni korcsolyát, kint álltam a pálya szélén, onnan ordibáltam. Körülbelül 1 óra után döntöttem úgy, hogy 2 leányzó kíséretében körbemegyek – cipőben.

Páran furcsán néztek rám, de mikor nem? Úgy érzem, hogy az a 6 kör nekem bőven elég volt, ha korcsolyázni szeretnék, elmegyek valakivel, mint pár hónapja kétszer is megtettem. Közben elég sok program beindult, sokszor hallattam a hangomat, és meglepődtem azon, hogy tudok valamit nyekegni akkor is, ha nem tudok gondolkodni. Nemsokára az iskolai rendezvényeken is a bemondó/konferáló szerep fog nekem jutni, szóval itt az ideje, hogy belejöjjek.

Mit mondhatnék? Élveztem!

Szeretnék, tényleg szeretnék írni, de már a harmadik blogomba vágok bele. Van ugye ez a csoda – mármint csoda, hogy van. Van az a csöpp blog, ahova én és még páran beleírjuk a saját véleményünket – de akkor most mit is írok ide? És még a kockablogra is írok néhanapján, ahova kezdetben gyakran és jó sokat írtam, nem a legerősebb cikkeket, de azért leledztek.

Ötletekre van szükségem, amiről, és olvasókra, akiknek írhatok. Reménykedjünk………………………