Életem, téged keresnek!
Illetve én keresem saját magamat. Igen, ez megint egy ego post lesz, és megint sajnálkozni fogok. Ez van.
Volt egyszer egy stréber kisfiú, aki szeretett, mondom szeretett tanulni, élvezte, hogy megtudott még egy hangyabokányit a világból, és értette is azt. Aztán teltek-múltak az évek, és már annyi információ jött és olyan tartalmakkal, hogy a kisfiú megunta azokat, és mint a hülyegyerek a TV-reklámban elkezdte: pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa-pa. Az, hogy miért, az titok, piciny szíve őrzi. Eredményét csak én, a veled szemben ülő monitor tudom, és elárulom: elégedetlen vagyok. Hiányzik az a fiúcska, az a lángoló szempár. (Most, hogy elpirultam, folytathatom is tovább.)
Elkezde őt, e bekezdés tárgyát érdekelni sokminden más. Ilyen például a többi kortársa, a közösségben való lét. Elment a kedve sokmindentől, nem hajlandó megtenni sok-sok mindent, mire mások kérik. Beléköltözött a szplín és nem tud mit kezdeni vele. Még kopogtat, itt a monitor üvegén, és ez jó. Még. Jó.
2 Comments